Azért van abban valami izgató, amikor örömet lopnak nekünk... Amikor nem lehetne, mert nem alkalmas a hely és/vagy az idő. Amikor ránk nyithatnak, amikor megláthatnak.
De annyira kevés idő jut egymásra! Erre a világ minden ideje kevés lenne. Amikor elönt a vágy, hiszen hetek óta nem hozták működésbe szorgos kezek a kis földi örömszerző berendezésemet, nos kérem, olyankor nem érdekes, éppen hol vagyunk.
Persze ilyenkor vetkőzni sincs idő vagy lehetőség - minek?
Mintha az idő is megállna, ahogy elindítanak felfelé az immár jól ismert, de megunhatatlan úton a gyönyör felé. Csak az érzés számít, nem az idő.
A zongoristát megszégyenítően pergő ujjak érintésétől a vér cikázik a testemben: egyik pillanatban még sikerül egy csókra koncentrálnom, majd percekkel később azt veszem észre, hogy megálltam, és ki tudja, mióta állnak az ajkaim mozdulatlanul az övéken...
Figyel rám. Minden rezdülésemet testével követi, s amikor célt ér, és látja kipirult arcomat, hallja halk sóhajaimat, átölel, és végtelenül szorít magához. Itt már teljesen elvész minden időérzék, és jóval később derül csak ki, hogy mindez néhány perc vagy egy óra alatt történt.
Azt mondtam, ez az öröm földi? Nos lehet, hogy az. De hogy az azt kísérő érzés -nem, nem a "készüléknél", hanem a szívben- egészen biztosan földöntúli.
Bejegyzések
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése